01.

Sziasztok! Meg is érkeztem a várva-várt első fejezettel. Köszönöm a két kommentet, ami érkezett a prológushoz, köszönöm a 18 feliratkozót, nagyon hálás vagyok!

Jó olvasást mindenkinek.

Lauren W.

 

 

 

Minden évzárónak meg volt a maga szépsége.

Kilencedikben elégedetten nyugtáztuk, hogy sikeresen – már akinek sikerült bukás nélkül végigcsinálni – elvégeztük az első évet, valamennyien elégedetten tértünk haza a bizonyítványunkkal. Tízedikben már nem volt ekkora varázsa, akkor csak vártuk, hogy végre magunk mögött hagyhassuk az iskola épületét, és teljes lendülettel belevessük magunkat a nyárba és a bulikba, amiből természetesen semmi sem lett, leszámítva néhány fürdőzést a tengernél. A tizenegyedik év vége azonban másnak ígérkezett: rögtön az első hétvégén az egész osztály együtt bulizik majd a legjobb barátnőmnél, Livnél.

Egyenruhánkban feszítve vártuk, hogy az igazgató végre elérjen a 11/d-hez. Tizenöten voltunk az osztályban, abból négyen kitűnő bizonyítvánnyal végeztek, ők megkapják az ösztöndíjat is – amit én eddig egy évben sem kaptam. Öt embernek – köztük nekem is – jó lett az átlagom, és nem igazán maradtunk le a kitűnőktől, de erősen elhúztunk a következő rétegtől. A maradék tíz embernek elég vegyes lett a bizonyítványa, ketten biztosan megbuktak, egy ember pedig pótvizsgára kényszerült, és erős volt a gyanúm, hogy nem fog átmenni.

Sorban kihívták a kitűnő tanulókat, átnyújtották nekik a jutalomkönyveket, az ösztöndíjat, a bizonyítványt. Mi majd az osztályban kapjuk meg. Minket nem kell látnia az egész iskolának, hiszen nem vagyunk elég jók.

Meghallgattuk az igazgatónő és az igazgató helyettes beszédét – aki nekünk informatikát tanított –, végül a diákönkormányzat elnöke is összegezte az évünket.

A sportra mentek rá nagyon: a kosárcsapat remekül teljesített, magasan verte az ellenfeleket, egy csapatot nem sikerült maga mögé utasítania, így második helyezést értek el az idei szezonban. A csapatkapitányt, Joshua McKleiert kitüntetésben részesítették, gratuláltak neki, és sok sikert kívántak a továbbiakhoz.

Idén is, mint minden évben, megválasztották az iskola legaktívabb diákját, aki – mily meglepő – nem én lettem. Nehezen fojtottam el az ásítást, de megmakacsoltam magam. David mellettem állt és nevetett a szerencsétlenkedésemen. David aranyos srác volt, de nem tartozott azok közé a szépfiúk közé, akik a menő brancsot alkották, ezért jobb híján hozzám, Livhez és Mad-hez csatlakozott. Nem voltunk népszerűtlen diákot, mindenkivel jóban voltunk az osztályban, és nagyon sok gyereket ismertünk felsőbb osztályokból és más évfolyamokból, de általában nem mi álltunk a figyelem középpontjában. Jól meg voltunk, nem is szerettem volna jobban a benne lenni a közéletben, tökéletesen megfelelt, hogy szeretem az osztályomat.

Az igazgatónő végre befejezte a beszédet, elhangzott a bűvös „ezennel a 2015/16-os tanévet lezárom” mondat, mire mindenki tapsolni kezdett. Ekkor nem tudtam mi vár rám ezen a nyáron, csak reméltem, hogy kicsit más lesz. Hogy nem fogok egész nap otthon ülni, a tévé előtt gubbasztani a kanapén, esetleg a laptop előtt sorozatokat bámulni, és nem fogok arról ábrándozni, hogy miért nem lehet nekem is olyan nyaram, mint azoknak az osztálytársaimnak, akik különböző fesztiválokra, és bulikba járnak. Meg akartam élni az utolsó nyaramat gyerekként, mert jövő ilyenkor már minden más lesz.

 

Otthon ledobtam magamról a suli bűn ronda zöld egyenruháját, egyenesen a szennyesbe hajítottam, és vettem is át az otthoni ruhámat. Szinte minden otthon használatos összeállításom egyforma volt. Trikó, kényelmes, lezser rövidnadrág. Lemostam a minimális sminkem, hajamat laza copfba kötöttem, és leheveredtem az ágyamra. Anya és apa később értek haza, addig nem csináltam mást csak a neten szörföztem, és gondolkodtam. A fejemben összeállt egy lista, ami tele volt olyan tételekkel, amiket mindenképp véghez akartam vinni a nyáron. Leírhattam volna őket, de amint papírra vetettem, butaságnak tűntek, így inkább hagytam ezt az egész lista-dolgot. Miután a szüleim hazaértek, eldicsekedtem nekik a bizonyítványommal.

- Hát, Nora, igazán büszke vagyok rád – puszilta meg a homlokom apa. Idegesítő egy szokás, hogy akárhányszor valami rendkívülit csináltam (ami néha nem is rendkívüli) megpuszilta a homlokomat. Lehajolt, magához húzott, és homlokomra tapasztotta az ajkait, bajusza pedig csiklandozott. Régen még elment, de így, közel a tizenhéthez kezdett kissé idegesíteni. Anya boldogan megjegyezte, hogy mennyit sikerült javítanom az első évhez képest.

Hát igen, a kilencedik maga volt a pokol, nehezen illeszkedtem be, az új tanárokkal is meggyűlt a problémám, a tanulással meg pláne. Igaz nem voltak új tantárgyaim, de a régiekkel sem ment rendben a dolog, főleg, hogy az első két hónapban nagyon elhanyagoltam a tanulást.

Bementem a szobámba, és kiraktak a fénymásolatot a bizonyítványomról a faliújságomra. Minden évben lefénymásoltam a bizonyítványomat, és sorban egymás mellé rendeztem őket. Büszkeség töltött el, amikor láttam, hogy tényleg fejlődő tendenciát mutattak a jegyeim. 3,3-as átlaggal kezdtem, majd feltornáztam kerek négyesre, most pedig csak egy hajszál választott el az ösztöndíjtól. Jövőre talán az is sikerülni fog. De ez más lapra tartozott.

 

A szombat nagyon hamar eljött. Reggel korán ébredtem, akárhogy is szerettem volna képtelen voltam csukva tartani a szememet. Hiszen ma volt a nagy nap. Nem szimpla évzáró bulit szervezett Liv, hanem egybekötötte a születésnapommal. A mai napon hivatalosan is tizenhét esztendős lettem. Pontosabban majd délben leszek az. 1999. június 18-án, pontosan délben láttam meg a napvilágot a mainchildi kórházban. Sokáig viccesnek tartottam, hogy pont ebédidőben születtem, de mostanra kaptam elég sok poént a születési dátumommal kapcsolatban, és ezt kezdtem unni. Ilyen klasszikus volt a „Nem várhattál volna még egy órát, hogy anyádék nyugodtan ehessenek?” Az első ilyen beszólásnál még röhögtem. A másodiknál már kevésbé. Ránéztem az éjjeliszekrényemen álló órára. Nyolc óra két percet mutatott.

Dühösen a fal felé fordultam, hátha visszajön az álom a szemembe, de sehogy sem sikerült. Forgolódtam, hánykolódtam, számoltam a bárányokat, visszafelé számoltam ezertől, de nyolc óra tizenöt perckor még mindig a plafonomat bámulva feküdtem.

Nem fogok kikelni ilyenkor az ágyból – gondoltam dühösen. Azért imádkoztam az utolsó hónapokban, hogy végre jöjjön a nyár, mert nagyon elegem volt a koránkelésből. Erre már negyed kilenckor fent esz a penész. Pfej.

Csak azért is magamra húztam a rózsás takarómat, és beletemettem a fejemet a párnába.

Lépteket hallottam. Izgatott sutyorgást. Öngyújtó kattanást. Nyíló ajtó összetéveszthetetlen zaját. Majd egy csapat tehetségtelen énekest, ahogyan rákezdenek a Boldog Születésnapot-ra. Megpróbáltam úgy tenni, mintha fel sem venném, hogy ott énekeltek hajnalok hajnalán (na jó, lehet, hogy csak a megfáradt diáknak volt korai időpont), és igyekeztem alvást tettetni. Nem sokáig sikerült, mert észrevették, hogy túl gyorsan szuszogtam a takaró alatt. A bátyám, Cameron lerántotta rólam, így megpillantottam anyát és apát, ahogyan esetlenül álltak egymás mellett, anya kezében egy kis tortát tartott, és mind teli torokból énekelték az ismerős születésnapi köszöntést. Ásítás közben megtöröltem a szememet, és zavartan néztem rájuk. Meghatottság és öröm vegyült ebbe a pillantásba. Még tűzijátékot is tettek a tortámra, a tizenhét gyertya közé. Akkor hagyták abba a dalolást, amikor elállt a tűzijáték, elém tartották a tortát, hogy fújjam el a gyertyákat. Nagy levegőt vettem, és mielőtt kifújtam volna, magamban elmormoltam a kívánságomat.

Ez a nyár legyen más, mint a többi.

Elsőre sikerült elfújnom mindegyiket, apa és Cameron megtapsolt, majd felköszöntöttek. Anya az íróasztalomra tette a tortát – hmm, csokisnak néz ki – majd ő is megpuszilgatott.

- Öltözz fel gyorsan, utána indulunk a nagyszüleidhez – mondta apa, és ezzel a végszóval magamra hagytak. Minden évben ugyanaz a születésnapi rituálénk. Tortával ébresztenek, majd meglátogatjuk apa távolabb élő szüleit, hogy oda tudják adni az ajándékomat, azután hazajövünk, itt megvendégeljük anya szüleit, és akkor odaadják ők is az ajándékaimat. Imádom a születésnapomat!

Egy rövid farmert és egy spagetti pántos trikót választottam, a sminkelést nem vittem túlzásba – annak az esti buliban lesz itt az ideje. Kilibbentem a konyhába, ahol apa kávét töltött magának, anya a tévé előtt ült, Cameron pedig SMS-ezett a barátnőjével. Belesüllyesztettem a mobilomat a farmerom zsebébe, és lehuppantam Cameron mellé.

- Mizu, Cam? – kérdeztem a bátyámat. Kevés lány élt akkor Mainchildben, aki nem volt totálisan oda a testvéremért. Legkedvesebb barátnőm is közöttünk volt, mindig áradozott, és örült, hogy én lettem a barátnője, mert így rengetegszer láthatta Camet. Nagyon sokáig szerelmes volt belé, nem bírt megszólalni, ha Cameron benézett a szobámba, amikor itt aludt nálunk, olyankor mindig összevissza nézelődött, vagy a telefonját bújta, esetleg az ujjaival babrált. Vicces látványt nyújtott, nagyon sokszor nevettünk a háta mögött Cammel. Tudtam, hogy csúnya dolog kifigurázni a legjobb barátnőmet, de attól még gáz volt, ahogyan zavarba jött. Mármint aranyosan volt gáz.

Cameron tényleg jóképű volt, hamar férfiassá vált, hetedik osztályban nézett ki úgy utoljára, mintha gyerek lenne. Nyolcadikban már szinte kész férfiként ballagott. Széles vállai és sötét bőre, haja és szeme volt, csak úgy, mint apának és anyának. Én lógok ki egyedül a családból a kék szemeimmel és a tejföl szőke hajammal. Elvileg, anya nagymamájának voltak ugyanilyen adottságai, de sajnos vele sohasem találkozhattam.

- Semmi különös, szülinapos – kacsintott a bátyám. – Kíváncsi vagy már az ajándékaidra?

- Igen – mosolyogtam. – Tudod, mit kapok? – suttogtam úgy, hogy anyáé ne hallják meg. Apa lassan elkortyolgatta a kávét, anya pedig felvette a könyvét, hogy addig olvasson. Cameron bólintott.

- De ne is álmodj róla, hogy elmondjam – bokszolt a vállamba, én pedig kiöltöttem rá a nyelvemet.

 

Az autóban töltött háromnegyed óra, amíg magunk mögött hagytuk Mainchild-ot kellemesen telt.

Szülinapos lévén én választhattam ki a zenét, ami a rádióban szólt. Nem kerítettem nagy feneket a számválasztásnak, apa végigpörgette az összes rádióadót, és amikor meghallottam egy számomra kedves zenét, megállítattam. Amikor vége volt, és nem olyan következett, ami nem tetszett, egyszerűen megmondtam nekik, hogy kapcsoljanak máshová. Anya engedelmesen cselekedett, és addig váltogatta a csatornákat, amíg meg nem érkeztünk.

Mainchild és Zabbenhaw durván háromnegyedórányira volt egymástól, és mindig feltűnt valami új a tájban, amit addig ne vettem észre. A dimbes-dombos senki földjén szántóföldek terültek el. Régen gyakran megálltunk, hogy sétáljunk egyet a szántáson, a cipőnket a szélén hagytuk. Földes lett a talpunk, a kukorica összevágta az arcunkat, miközben fogócskáztunk benne. Fura egy család voltunk, de nagyon ól éreztük magunkat úgy, ahogy akkor voltunk. Most már nem állnék le kukorica-fogózni (ahogyan akkor hívtuk) de hét évesen az embert nem érdekelte az, hogy mit gondolnak róla az emberek.

A nagyszüleim háza kicsi volt, de annál takarosabb. Zabbenhaw ugyanolyan kisváros volt, mint Mainchild, de sokkal szegényebb emberek laktak benne, ez meglátszódott a házak méretéből is. Nagyiék lakása kitűnt a tömegből, ez a meseszép kertnek volt köszönhető, amit pedig nagypapinak köszönhettünk. Mindig nagy szeretettel ápolta a növényeket, rengeteg fa, virág és cserje kapott helyet a kertjükben. A kerítés mellet dús sövény húzódott, ami tökéletesen formára volt szabva. ha valamelyik kis ágacska kilógott, azt rögtön nyeste is le. Csodás kertész volt.

Az ünnepség nem volt olyan nagy, mint amilyen tavaly, de az édes tizenhatnak mindenki hatalmas feneket kerít, bár nem értem miért, mert ugyanolyan születésnap, mint a többi.

Leültünk a kicsi asztalhoz, ahol szűkösen ugyan, de elfértünk. Nagypapa ült az egyik asztalfőn, vele szembe apa, az egyik oldalon mi Cammel, a másikon pedig anya a nagyival. Húslevest tettek középre, ahonnan mindenki mert magának – én kaptam először, lévén, hogy ünnepelt vagyok –, a második, rántott hús és krumplipüré volt. Nagyi nagyon finoman főzött, szó szeint megnyaltuk mind a tíz ujjunkat utána.

De az igazi finomság csak a főétel után érkezett: egy kicsi, négyszög alakú tortát tettek le elém, amiben tizenhét darab gyertya volt. A tűzijáték itt sem maradhatott el, természetesen. Elfújtam a gyertyákat, szintén ugyanazt kívántam, mint reggel.

Bárcsak ez a nyár más lenne…

A torta eper ízű volt, rengeteg eperdarabbal, ami szétroppant a számban Nagyon ízlett, két szeletet is ettem belőle.

Az ajándékozás előtt megmutattam a bizonyítványomat, amiért nagyon megdicsértek.

- Büszkék vagyunk rád – mondta nagypapa.

Izgatottan vettem el nagyi kezéből a csomagot, amit addig hozott ki a szobájukból, amíg nagypapa a bizimet mustrálta. Legyen az ember akármennyi idős, az ajándékok akkor is lázba hozzák, kár is tagadni, aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Kivettem a becsomagolt tárgyat a papírtáskából, és fél perc alatt széjjeltéptem a csomagolópapírt. Szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam mi bújt meg az ezüstös papírban.

Egy ezüst karperec, rajta rengeteg medállal. Egészen pontosan tizenhéttel.

- Miket jelképeznek? – kérdezem meghatódottan. Mindegyik medál más, nincs közöttük két egyforma. Sorban szemügyre veszem őket.

- A nagyanyád ötlete volt – mondta nagypapa. – Minden évedhez kötöttünk valamit. Ami nagy hatással volt az életedre, esetleg örömmel emlékszel vissza rá.

Ujjaim közé fogom a keresztet.

- Két éves korodban volt a keresztelőd. Ezért a kereszt – mondta nagyi. Cameron, anya és apa meredten néztek, nem szólaltak meg. – A táncoscipő az első balett-előadásodért van rajta.

Hét éves voltam, amikor balettozni kezdtem, de a táncosnő karrierem be is fuccsolt az első komolyabb megmérettetésnél.

Hat hónapja táncoltam, amikor sor került az évzáró gálára. Nagyon sokat gyakoroltam rá, különórákra jártam, hogy én legyek a legjobb. Annyira maximalista voltam, amennyire csak lehetséges egy hétévestől. A színpadon azonban leblokkoltam, a vicc az volt, hogy akkor, amikor felvonultunk, hogy bemutassanak minket, mint az csoport legfiatalabb növendékei. Megálltam a két méterre a helyemtől, és a teltházat néztem. A Mainchildi Színházban adtuk elő, a terem megtelt emberekkel. Én csak egy kislány voltam, aki lámpalázas lett.

Nem tudtam megmozdulni. A hajam szoros kontyban, én tütüben feszültem, és csak álltam. És csak néztem.

Amikor az egyik idősebb lány rám kiabált, hogy mozduljak már meg, bepisiltem az ijedségtől. Mindenki nevetett a színpadon, én pedig szégyenemben elfutottam.

Akkor rém kínos volt, de most már a viccesen aranyos kategóriába sorolnám. Sokáig nem akartam beszélni az esetről, mert nagyon Elmosolyodtam.

- Ez csodálatos, köszönöm – mondtam, és a nagyszüleim nyakába borultam. Biztos voltam benne, hogy felveszem az esti buliba.

 

Anya szülei nem maradtak sokáig nálunk, kettőre jöttek, és háromkor már ott sem voltak, mégis tartalmas egy órát töltöttek el nálunk. Büszkék voltak rám a szép eredményemért, és igazán jó dolgokat kaptam tőlük. Egy nagy kosárnyi édesség, a kedvenceimből összeválogatva. Magamat ismerve ez a töménytelen mennyiségű csoki kitart úgy… jövő hétig.

Az este lassabban jött el, mint amennyire szerettem volna. Voltam már bulizni, nem is egyszer partiztunk hajnalba nyúlóan, de egyszer sem volt ennek ekkora jelentősége. Most mindenki engem fog ünnepelni, lehet, hogy csak tudtán kívül, de még is értem fognak összekoccanni azok a piás poharak, értem fognak torkuk szakadtából énekelni, értem tancolnak, és értem fogják meghódítani a kiszemeltjüket. Értem lesz ez a buli.

Hat órakor kezdtem neki a készülődésnek, noha csak fél kilencre vagyok hivatalos Livhez. Hosszassan zuhanyoztam, és háromszor kentem be magam tusfürdővel, majd mostam le, hogy biztosan jó illatom legyen. Kétszer mostam fogat, de éhes lettem, így kaja után harmadszor is muszáj volt. A hajammal először nem akartam semmit csinálni, de végül rávettem magamat, hogy a természetes hullámaimat erősítsem meg. Szőke hajam a vállamra omlott, miközben nekiálltam megcsinálni a sminkemet. A szememre helyeztem a hangsúlyt, számra egy lágy szín került. Elégedett voltam a külsőmmel, nem csak a sminknek köszönhetően, bár dobott rá egy kis pluszt. Azt a pluszt, amire a fiúknak csak ennyi a reakciója: wow. Kék szememet kiemelte a szemhéjpúder, de nem terelte el a figyelmet vastag ajkaimról sem. Egy ruhát választottam, ami feketén omlik le a combom közepéig. V kivágása volt, ez kiemelte a dekoltázsomat. Nem hagytam volna ki egy ilyen alkalmat, hogy megmutassam, amim van. Három éven keresztül szerény lány voltam, igazi „állig-begombol” típusú, és nem lesz ez másként ezen túl sem. De a mai éjszaka az enyém lesz.

Úgy gondoltam, megvan az ideje minden öltözetnek. Úgy, ahogy egy temetésre nem megyünk piros, fenékig kivágott ruhában, úgy az iskolában sem viselünk mindent mutató ruhákat. A bulikba elfér a dögösség, a kirívó smink, amivel felhívhatjuk magunkra a figyelmet: de a tanórákon ennek nincs helye. Az igenis a munkahelyünk, oda dolgozni, illetve tanulni járunk. Egy szolid megjelenésű diákot sokkal komolyabban vesznek a tanárok, mint azt, kihúzná a füléig a tusvonalát, és pipacspiros szájakat csinálna magának minden egyes nap.

A kivágásnál ezüst strasszok csillogtak, valahányszor ráesett a lámpa fénye, így rávilágított a falra. Olyan voltam, mint egy élő disco gömb.

 

Livék háza hatalmas, mindig irigyeltem tőlük. Persze szerettem az otthonomat, de titokban mindenki olyan házra vágyott, mint Livéké. Na jó, talán kivéve Veronicát, aki a város egyik leggazdagabb és legelkényeztetettebb lánya volt.

 Ő is a menő csapatba tartozott, aki nem ismerte, azt gondolhatta róla, hogy beképzelt, de igazából csak tisztában volt az adottságaival. Különlegesnek, és gyönyörűnek számított a vöröses hajával és a kék szemeivel. Veronica igazából aranyos volt, csak azzal volt gonosz, aki meg is érdemelte. Velem mindig rendes volt. Elmondhattam magamról, hogy ismertem Veronica Selerzát, és néha még beszélgettünk is. Sokszor csatlakoztunk hozzá és Kaithlyn-hez a menzán, amikor Mad és David nem evett velünk.  És amikor nem volt ott Graham, a barátja. Graham ki nem állt minket, és folyamatosan szekírozott. Minden kis hibánkért beszólt, hiába próbálta megnevelni a barátnője, javíthatatlan volt. Szerencse, hogy Graham nem d-és volt, hanem a-s. Megbolondultam volna, ha egy osztályba jártunk volna.

Lassan végiglépdeltem a fényekkel megvilágított járdán, ami a hatalmas fehér ház ajtajához vezetett. Irreálisan zöld volt a fű előtte.

Kihallatszódott a zene.

Készen állsz, Nora Gray? – kérdeztem magamtól. – Mert eljött a te éjszakád.